A Tigris

Kedvenc könyvesboltom: a Foyles, 

5 szinten terül el, minden van benne ami a szem-szájnak ingere térképektől könyveken át mindenféle DVD és CD-ig és a kávézó is elég jó. Najó, nem épp annyira jó mint a Frei otthon, de majdnem. Van koffein a KVban és némi íze is, és a sajttorta (Csilla most fogd be a szemed!) világbajnok. A könyvfelhozatalról csak annyit hogy a „normál” irodalmon kívül (? csak a besorolás nélküli fiction egy külön szint) a Military egy külön terem (marcona bácsik olvasgatnak ott, mostanában talpig pipacsos kitűzőben), van Cookery egy teremnyi, és ha nem elég, oldalt még egy terem „More Cookery” felirattal (stílszerűen abból nyílik a kávézó, ahol ma is meg bírtam volna kérdezni vagy két kisgyerekes anyától, hogy mi a jó istent akar ott a kb öthónapos gyerekével, üvegrepesztő zajban úgy püfölve a sikító gumiállatot, hogy az túlsikítsa a gyereket, a teremben a zenét túlüvölteni próbáló kb 50 felnőttet és az üvöltő zenét ). A legfőbb álmélkodásom tárgya a második emeleti két hosszú pult, aminek az egyik oldala Gay Fiction, a másik oldala meg a Lesbian Fiction, de még eddig sose mertem közel menni hozzá, elsősorban, mert senki mást se láttam közel menni hozzá. Ma igen, ki is nyitottam egy könyvet, asszem egy darabig ezzel fogok álmodni. A mai napig sose gondoltam volna, hogy a sarkán lyukas zokni erotikusan vonzónak számít.

Az első emeleten lehet nosztalogni vagy honvágy-kúrálni. Kb 70 egyéb nyelv könyvei között ("Könnyen és gyorsan hindiül", ill. "Első arab nyelvkönyvem") van egy polcnyi magyar könyv is, enyhén vicces összeállítás főleg Ulpiusból. Régebben az urdu mellett voltak, mostanában valamilyen érthetetlen meggondolásból átkerültek a kelet-európai blokkba a román és a lengyel mellé.

A kedvenc részlegem az állatoson kívül, bár tudom, mit mondok ezzel magamról: a gyerekkönyvek. Az eddig magam mögött tudott angol irodalom kemény magva egy medvés-kalapos, egy jávorszarvasos: ”This moose belongs to me!” de ami mindent visz és betekintést nyújt a brit lélekbe, az a „The tiger who came to tea” A tigris valamiért amúgy is kiemelt kedvenc zsenge gyerekkorban, hemzseg a gyerekversekben és mondókákban.

A történetben tigrisünk bekopogtat a nagymértékben szőke és óvodáskorú főhősnőék ajtaján épp akkor amikor teázáshoz készülődnek és már szépen meg van kenve az összes szendvics, sütik és tea az asztalon, és panaszkodik, hogy éhes. Főhősnő röpke egyeztetés után az anyukájával, behívja hogy teázzon velük. A tigris teáz: megeszi az összes szendvicset, az összes sütit, megissza az összes teát. Amikor ezzel elkészül, még mindig éhes és szomjas. Felkel, kirámolja a hűtőt, a konyhaszekrényeket, kiissza a csapból az összes vizet. Majd közli, hogy soha ilyen jó délutáni teázáson még nem volt, köszöni és odébbáll. Főhősnő és anyukája tanácstalanul tekergetik a hörgő vízcsapot, ahol még kezet se tudnak mosni, és azon tanakodnak, hogy mindjárt jön apuka és neki sem tudnak vacsorát adni. Majd apuka megérkezik.

Ezen a ponton szeretném, ha magyar ismerőseim elgondolkoznának, hogy mit tenne ilyenkor egy rendes magyar apuka?

…

…

Na?

Kérdeztem már néhány embert, vérmérséklettől függően olyanokat válaszoltak, hogy:

•         Káromkodna
•         Lekenne kettőt az asszonynak, hogy miért hagyta
•         Fogná a kisbaltát és elmenne tigrist keresni

stb. 

Ám ha továbblapozunk, betekintést nyerünk a brit lélekbe, ami korántsem az offenzív megoldások híve. Brit apuka ugyanis ragyogó arccal közli, hogy semmi baj, összepakolja kiscsaládját és elviszi egy kávézóba.

Ahol esznek hihetetlen rózsaszín dolgokat, isznak rá szivárványszínűt és még egy nagy vödör fagylaltot is betolnak, ami otthon pl nem is volt. És mindenki elégedett. Hazafelé menet meg vesznek egy különösen nagyméretű tigristáp-konzervet arra az esetre, ha netán újra eljönne a tigris teázni.

Azt hittem, így 8 hónap után már nincs olyan kaja, ami egy brit irodai etetőbe belopakodva ki tudná nálam verni a biztosítékot, ám most két egymásutáni nap is rácáfolt. Ma örömmel nyugtáztam, hogy a szakácsot annyira meghathatta a mút pénteki gratulációm a szivárványos pisztránghoz, hogy ma is az az egyik választható étek, azt is választottam és előre örvendeztem, hogy juhé, puliszka van mellé. Nos nem puliszka volt de rém közel jártam a kiköpéshez, pedig ilyet már rég nem tettem. Kóstolás alapján valami krumpli alapú dolog lehetett, amibe belefőztek egy kis romlott uborkát meg mégvalamit ami hason kúszott ki a tengerből, ám sajnalatosan felbomlott a parton már pár nappal ezelőtt.

Erről eszembe jutott a tegnapi trauma: a képen látható cucc, ami sajna az egyetlen vegetáriánus opció volt, ezért 2x tértem hozzá vissza bizonytalanul, a felszolgálót kérdezgettem, hogy ő kóstolta-e de ő csak elnéző mosollyal ingatta a fejét, hogy ne nézzem már hülyének.  De közreadom, hátha valaki gasztro-beütésű egyed meg tudja magyarázni, hogy mit kellett volna éreznem. (Mint Kukorica Jancsinak a sárga huszárnadrágban.)

Nos: a legalsó réteg csíráztatott búza (vagy valami) volt megfőzve, de eléggé al dente. arra helyezték el a színes leveleket. A salátaféléket a madárbegytől a rukoláig tűrhetően beazonosítottam, de volt közte néhány hosszú lilás-zöld is (a mágia színe?), hosszú szárú, fordos szélű, amit nem lehetett elrágni. Megpróbáltam többször, de nem és nem. Tán ha copfot fonok és húzogatom, mint a Diótörő. A következő réteg a főattrakció, amiről elnevezték: a Chegworth Valley Pumpkin, gondolom, ez valami előkelő sütőtök lehet, ami nem is lett volna rossz, ha nem héjastól vágják bele. Volt még benne lilahagyma lekvár, ami majdnem az volt, de azért mégsem a lekvárságig dinsztelve (bár jó hír, hogy itt a lila hagymát hívják épeszűen red onionnak, mint otthon), valamint a tetejére szórva két jó nagykanálnyi gránátalma és félmaréknyi tökmag. Ez utóbbi természetesen héjastól.

Kérek mindenkit, akinek van valami elképzelése arról, mire gondol olyankor egy szakács, amikor ezt megtervezi vagy összerakja, ne hezitáljon megosztani velem, mert nyugtalanít, hogy ennyire nem értem az emberi lelket!

Temzeparti

Hál' isten, sokan és sokat írtak már Londonról, turista, luxuskiránduló, au-pair, nanny (tudja valaki mi a különbség?), mosogató és szobalánynézetből is. Bár azt hiszem, a legtöbbet ájtis nézetből :) Ha Nagyhatalmú Vágyott Ájtis vagy, király vagy, mindenhova kellesz és tutira nem ugyanazokat az élményeket fogod írni, mint én. Ha dúsgazdag vagy, akkor sem. De még mosogatóként sem írja meg senki bi-bíííííí pont azt ahogy én mosogattam. Vagy ötször. És az értelmesebbje nem a közepén fog neki, miután már hét hónapja itt van. De ti, szegényeim, ezt kapjátok. Sőt még azt sem ígérem, hogy megpróbálok valahonnan az elejétől kronologikusan gyorstalpalni. Ez van.

Lényeg: nekem London egész más, mint bárki másnak. Kezdjük ott, hogy a Temze partján lakom és nem véletlenül. Teljesen bele vagyok habarodva, nekem Londonból a Temze tetszik a legjobban. Ezt se gondoltam volna, amikor először idejöttem, és a Westminster Bridge-ről megpillantottam és azt kérdeztem, mi ez a  pocsolya? De hát ez mekkora? De hát ez nem a Duna. Hát tényleg nem, és ha épp rossz formájában fogjuk ki, akkor épphogy csak egy patak, ami erősen beszorul az északi part alá (valljuk meg, ilyenkor _tényleg_ csak a Temze) a délin pedig hatalmas, széles homokos (vagy más?) bícs terül el, amin vidáman viháncolnak a sétálni kihozott kutyák vagy legelésznek a kanadai vadludak. Viszont pár óra múlva mindkét oldalon felér a part tetejéig és ilyenkor egy-egy hevesebb hullám becsap a parti házak garázsablakain, vagy nyakon löccsinti a hatalmas aranyhalakat a Hilton előtti tóban. Én meg hónapok óta itt teperek fel és alá mindennap a parton, és nem tudok még mindig napirendre térni afölött, hogy napi kétszer patak, másik kétszer pedig hullámzó tenger van a ház előtt.  Rendes, igazi, sós tengerszaggal és olyan hullámzással, hogy néha kétszer is félbeszakítják a tízemberes tömeg beszállását a munkábajárós hajóra.
A Temze-ügyet biztos nem ússzuk meg ennyivel, vissza fogok térni még rá, ha már rájöttem, hogy kell képeket beszúrni.

Declaration of Interest

A dolog arról szól, hogy érdekelt vagyok a közzétételben. Minimum hármas szinten. Sokszor megesz a fene, hogy nincs itt senki velem az enyéim közül, és nincs kivel megosztanom amit látok-hallok, érintek vagy orrontok. Így meg valahogy kimarad a színes-szagos-szélesvásznú élmény, ha nincs senki aki velem nézze-szagolja, miközben ésszel tudom, hogy az.